Hétszemközt Blog




Bemutatkozás  

Mit keres egy pszichiáter a fényképezőgép mögött? Bizony, nem vicc, tényleg az vagyok. De akkor mi [...]
Tovább olvasom >>

FONTOS: Már nem fogadok foglalásokat.  

Kedves Látogató! Az Örökre Képek már nem fogad új foglalásokat. A korábbi fotókat megtalálod a galériában. Köszönöm, hogy benéztél.

Ki? Miért?

20131027-114204_180x270

Mit keres egy pszichiáter a fényképezőgép mögött?

Bizony, nem vicc, tényleg az vagyok. De akkor mi ez az egész?

2007 őszét írjuk. Megannyi tanulással és lemondással teli év után végre elérkeztem a várva várt mérföldkőhöz: az orvosi egyetemnek vége, munkába állok, méghozzá pontosan azon a területen, ahol oly’ régóta szerettem volna. Az osztályon végzett munka mellett máris elkezdtem az ismerkedést a pszichoterápiával, amivel hosszútávon a leginkább szeretnék foglalkozni. Az idő derűs, a cél világos, az út egyenesnek ígérkezik. Mígnem…

Mit sem sejtve szörfözök az interneten, amikor váratlanul megakad a szemem egy kupac esküvői fotón. De nem ám akármilyeneken. Ezek a képek – számomra akkor még ismeretlen, külföldi fotósok képei – felráznak. Meghatnak. Leejtik az államat. Széles mosolyra húzzák a számat, és mélységesen elbizonytalanítanak. Már legalább hét-nyolc éve nem gondoltam rá, hogy a fotózás több is lehetne számomra egy szép hobbinál, erre tessék: egyszerre képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy ezt akarom csinálni.

—           —           —

20130731-191143_240x160Hogy miféle küzdelmeket és örömöket tartogattak az azóta eltelt évek, arról alkalomadtán szívesen mesélek majd. A sok tervezgetés, botladozás, átdolgozott éjszaka és feláldozott szabadidő viszont lassan megérlelte a gyümölcsét. Sokáig egy válaszutat láttam magam előtt, és nehéznek, olykor képtelenségnek tűnt a döntés. Aztán idővel ráébredtem, mennyit meríthetek fotósként a pszichológiából, a pszichiátriai tapasztalataimból, és mennyit töltekezhetem pszichiáterként a fotózás öröméből. Mostanában amikor éppen nem gyakorlom a kreativitást, akkor kutatom. Ha pedig fotózás közben nagy érzelmek sűrűjében találom magam – ami olykor megesik –, nem jövök könnyen zavarba. A két hivatásom kölcsönösen gazdagítja egymást, így már eszemben sincs bármelyiktől megválni. Hiszen nem „csak” mindkettőt kaptam, hanem annál is sokkal többet.

Apropó: szereted a libamájat? És az aszút? Hát a kettőt együtt kóstoltad-e már?